Félelem nélkül írni

Once-Upon-a-Time

Miért köthető össze a félelem és a kreativitás? Milyen módon jutunk el oda, hogy félelem nélkül tudjunk írni? Egyáltalán, miért van bennünk félelem, ha írunk és miért törvényszerű, hogy aki ír, az retteg? Valóban kéz a kézben jár a két dolog vagy csak a társadalom boronálta össze őket? Miként tudunk változtatni a gondolkodásunkon és a látásmódunkon ahhoz, hogy jobbat alkossunk, mint eddig valaha? Különbek lennénk a többi embertől, pusztán azért, mert nem “átlagos” szakmát “választottunk”? Ilyen kérdések fogalmazottak meg bennem, amikor Elizabeth Gilbert beszédét hallgattam, ami  többek között arról szólt, hogy hogyan viszonyulunk , mi írók a tehetségünkhöz és a kreativitáshoz.
A sikeres írónő leghíresebb könyve népszerűsége kapcsán gondolkodott el, azon a kérdésen, amit lépten-nyomon feltettek neki: Nem fél-e?
Nem fél-e, hogy jobb könyvet már nem ír (Ízek, imák, szerelmek), nem fél-e hogy beskatulyázzák a szenvedő művészek közé? Nem fél-e, hogy olyanért gürcöl,(írni egy könyvet) ami nem éri meg, nem hoz sikert, elismerést számára. Elgondolkodott rajta. Feltette a kérdést magának. Választ kapott rá. Meg is osztotta a nyilvánossággal.

Miért kellene egy olyan dologtól félnünk, amiért a Földre születtünk: Egy tanártól vagy egy könyvelőtől sohasem kérdezi meg senki, hogy nem fél-e, amikor a munkája szóba kerül. Akkor a művészekkel vajon miért van így?
Létezik az a sztereotípia, mely szerint az írók szenvedélybetegek, depressziósak és lelkileg roppant emberek. De miért alakult ez ki? És miért kellene, hogy így maradjon a továbbiakban is? Az évszázadok során történtek, persze alátámasztják ezt a közhiedelmet, hiszen rengeteg olyan művészt ismerünk, aki majdhogynem híresebb volt a szenvedéséről, mint az alkotásáról. De ezektől a lelki szenvedésektől az átlagember sem mentes, csak ehhez máshogy viszonyulnak az emberek. Miért állítanak be minket különcnek és kezelnek másképp? Régi időkben talán csodálták a művészeket, ma lenézik, kinevetik, aki írni, festeni, táncolni akar. És legfeljebb akkor istenítik, ha elért valamit. Gyanítom a többség akkor sem azért, mert tetszik az alkotás, hanem mert a sikerből egy szeletnyit csippentene magának.
blog-story-680x380
Elizabeth Gilbert is megvizsgálta, hogyan viszonyultak az évszázadok során az emberek a művészekhez. Egészen az ókorig ment vissza, ahol nem azt vallották, hogy az ember önmagában tehetséges, hanem tőle magasabb erőtől származik. A kiválasztotthoz csak látogatóba érkezik és rajta múlik, hogy megragadja-e vagy továbbengedi.
Az ókori rómaiak géniusznak, míg a görögök démonnak nevezték. A reneszánsz korában ez megváltozott és akkor kezdett el kialakulni a ma is használt elmélet, azaz, hogy az ember áll a középpontban, a tehetség belőle árad. Az írónő szerint azonban ez hiba, mert ebbe a nagy felelősségbe roppan bele a törékeny ember.
Érdekes belegondolni, hogyha nem történik meg ez a fajta változás, még mindig úgy gondolnánk a művészekre, magunkra, mint akik csak ajándékba kapták a tehetséget. Talán másabbul állnánk hozzá. Megbecsülnénk? Önteltebbek lennénk? Kiváltságosabbakká válnánk?
201ff838c1c06c1dc359eeba7353a688
Saját tapasztalatom alapján azt érzem, hogy valami megfoghatatlan, másoknak elérhető, de nem neked szintű valamire gondolnak az emberek, ha az írásról van szó. Tudják vagy csak sejtik, hogy sok küzdelem, kitartás és szerencse is kell, hogy valaki befusson. De hát egy orvosit elvégezni sem sétagalopp, azért persze senki nem aggódik. Talán azért is vált ennyire elérhetetlenné, vagy csak annak tűnővé, mert a népesség nagy része nem mer, sőt egyáltalán nem tud álmodni. Az íráshoz pedig kell álmodni, nem is kicsit. Olyan mintha belénk nevelnék, hogy tilos. Válassz reális, elérhető szakmát! Szerencsés az, aki legalább egy helyről (otthonról, iskolából vagy más külső segítségből) támogatást kap, mert van, akiben látja a hitet a tehetsége iránt, akkor is, amikor ő már elvesztette a negatívumok hatására.
Meglehet, hogy csak én élek “álomszegény” régióban, de valahogy ez az egész magyar mentalitásra jellemző. Nem fogom most itt felsorolni, hogy mennyire negatív a magyar ember, mert nem akarok beállni ebbe a sorba, de tény, (nekem legalább is) hogy más európai országokban (hogy a kontinensen maradjunk) merészebbek az emberek. Nálunk az a megszokott, hogy van egy vágyunk, de eltemetjük magunkban, olyannyira, hogy talán még önmagunk számára sem teljesen tiszta, mi is ez. Dolgozzunk valami unalmas és semmire nem vezető munkában, alapítsunk családot (ami majd meggátol abban, hogy álmaink után eredjünk) és éljük le az életünket őszinte undorban. A vágyak és álmok meg maradjanak meg a “nagyoknak”, ott van Hollywood, majd ott megvalósítja az, aki mer, de azok nem mi vagyunk. Nálunk ugyanis ez nem szokás, nekünk marad a mélabú.
Erről eszembe jutott egy másik történet, amit nem olyan régen olvastam. Régi idők nagy táncosáról szólt, és arról, mennyire szerencsés, hogy nem most született. Kislánykorától kezdve izgő-mozgó volt, nem bírtak vele az iskolában sem. Édesanyja elvitte őt orvoshoz, mert azt hitte valami baja van a lányának. Ott azt tanácsolták neki, hogy kösse le az energiáját és vigye el táncolni. Ma erre az lenne a válasz, hogy hiperaktív és teletömnék gyógyszerrel. Akkor nagy táncos lett belőle. Ma, egy álmaitól megfosztott, gyógyszerfüggő roncs.
Én is félek, mikor írok. Sőt, akkor is féltem, amikor leültem ide, hogy ezt a bejegyzést leírjam. Azért, mert már bennem is bennem van a félsz, amit olyanok táplálnak belénk, akiknek semmi közük a művészethez. Irigység? Okoskodás? Nem tudni, de pont ők azok, akikre nem szabad hallgatni. Csak magadra és arra, hogy neked mi a jó. Az írásra koncentrálj, ez a te otthonod! Nem ahol laksz, nem ahova vágysz, nem egy hely. Az otthon az, ahol jól érzed magad és neked ez az írás.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s