Marceline Loridan- Ivens: És te nem jöttél vissza

3942449156151351832

 

„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.”

Marceline Loridan-Ivens édesapjának szavai ezek, amelyeket 1944 tavaszán a franciaországi Drancyban mondott az akkor 16 éves lányának, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket.

A férfinak igaza lett, lányát pedig azóta is kísértik ezek a szavak. Soha nem tudta feldolgozni, ami történt, így most megírta, egyszerűen, szikár stílusban annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett: haláltáborban meggyilkolt édesapjának.

Loridan-Ivens gyönyőrű vallomása az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi sikere volt.

 

Talán még sosem olvastam ennyire részletes leírást a haláltáborokról. Minden apró emlék, olyan erővel ért fel, hogy legszívesebben sírva tettem volna le a könyvet. De nem tettem. Azt éreztem, nem tehetem, mert szerencsére nekem csak az olvasás élményével jut ki ez a borzalom, míg ennek a nőnek, több millió társával együtt, a saját bőrén kellett elviselnie, amiket itt leírt.


Hogy lehetett ezt egyáltalán túlélni?

Hogy lehetett egyáltalán ilyet megtenni? 


Elképesztő, hogy mire képes az ember, és hogy mik jönnek elő belőle, ha az életben maradása a tét. De az különösen értékes lélekre vall, hogy amikor halottakat kell kifosztani, hogy ne fázz vagy ne halj éhen, akkor is gondol másra. Marceline a barátnőjével felezett megy egy darab hagymát és egy paradicsomot.

” Ahogy megérkeztünk a pályaudvarra, belöknek minket a tífuszosok vagonjába – ahogy a gázkamrákba löktek volna, ah még Birkenauban vagyunk. Tíz különös nap kezdődik a lezárt vagonokban. Nem látjuk a német őrt, aki felszívódott, mást sem teszünk, csak az egyre szaporodó hullákat számoljuk, (…) a holttesteket halomba rakjuk az ajtó előtt, közvetlenül mellettük élek és lélegzem. (…) A vagonban ez az egyetlen demarkációs vonal, ami számít, miközben felettünk a bombák pusztítanak. (…) A vonat néha megáll, kinyílnak az ajtók, kérünk egy kis vizet abból, amivel a mozdony kazánját hűtik, én pedig pitypangot keresek -az egyetlen ehető növényt, amelyet ismerek.”

Ez egy olyan felfoghatatlan része a történelemnek, amit nem lehet elfelejteni. El sem tudom képzelni, milyen életet élhetett ezek után a szerző, még akkor sem, felejthette el, amikor már évtizedekkel maga mögött voltak a borzalmak, mert a szíve mélyén örökre ott ragadt a táborban.
“…az emberek ki akarták irtani az emlékeimet. A befejeződött háború belülről emésztett mindannyiunkat. (…) Remegtem a pályaudvari várókban. A zuhanyzós fürdőszobákat visszautasítottam a szállodákban. Nem bírtam elviselni a gyárkémények látványát.


Az ember egész életében érzi, hogy honnan tért vissza.”


 

A könyv, tulajdonképpen tényleg egy vallomás, néha zavaros, néha nem tudunk meg semmit az említett személyekről, csak apa és lánya ismerik őket.

 

Egy egészen megdöbbentő, sírásra fakasztó és megrázó írás. Ha nem tudod, miről szól és ránézel a könyvre, azt gondolnád, hogy milyen rövid és gyorsan átfutsz rajta. DE!


Ha megismered  a mondanivalóját, máris rájössz: amilyen könnyed kívül, olyan súlyos és felkavaró belül.



“Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig.”

 

Köszönöm a könyvet a 21. század kiadónak!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s